Nem kivánta lelke-teste,
De harcolni mégis harcolt,
Kereste vagy nem kereste,
De harcolni kelletett.
Embereit úgy prédálta,
Mint nációk legelsője
S nem volt soha olyan drága,
Mit vérként nem hullatott.
Hajh, vajon mi lesz belőle,
Ennyi sok, ostoba vérzés
Elvette az erőt tőle,
Avagy új erőt adott?
Tünődve állok én
Az est sugárinál,
Midőn a nap sötét
Hegyek mögé leszáll;
Kérdem: ha életünk
Fáklyája majd elég,
Ujabb dicső korány
Reá derűl-e még?
És a vak éj után
Ragyogva kél napunk;
Jelenti: álmaink
Után - feltámadunk.
A halál tulajdonképpen jelentéktelen dolog...
valójában csak átmentem ide a szomszéd szobába.
Én én vagyok, te pedig te. Akármit is jelentettünk
egymásnak egymás életében, ez mit sem változott.
Nevezz csak nyugodtan a megszokott nevemen, beszélj
velem ugyanazon a könnyed hangon, melyen mindig is
beszéltél. Ne változtass a hangszíneden. Nevess
ugyanúgy, ahogy valaha együtt nevettünk a vicceken.
Imádkozz, mosolyogj, gondolj rám - emlegesd fel
A nevem nap mint na, ahogyan annak előtte is, de ne
árnyékolja be semmi a hangulatot, amikor szóba
kerülök. Az élet nem kapott semmiféle új jelentést.
Minden olyan, mint amilyen volt, nem szakadt meg a
folytonosság. Az, hogy nem látnak, még nem jelenti azt,
hogy nem kell rám gondolni. Várok rád, itt vagyok
a közeledben - egészen közel. Nincs semmi baj.
Itt nincs megállás és nincs koszorú,
Én keresem magam s nem győztem én még,
Kevés remény int és szörnyű ború
S itt nem segít, csak álom és vitézség.
Vívok, vívódom és e harc örök
És el nem érem magamat soha
S a mélyből mind mélyebb után török
S versem sora a végtelen sora.
Talán egyhangú és reménytelen,
De nékem életem és végzetem.
Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.
Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.
Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!
A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.
Ford.: Tóth Árpád
Tegnapi terveidet töröld.
A legszebbeket is. Azokat először.
- Mire megépítenéd: ezért, azért már úgyse laknád
s onnan-ide törmelékek halmát mért cipelnéd?
Temess derűsen. Ami élt: mindig föltámad; ami nem: sosem.
Ragyogó szemmel, ne tört szívvel bámulj
a Leáldozott, Gyönyörű Nap után.
Állhass tisztán a Kelő elébe.
Még mindig mint egy kisgyerek,
bámulom az életet,
koldulom az életet!
Még mindig mint egy kisgyerek,
örülök, fűnek, fának, virágnak,
és egyre csak reménykedek.
Itt kuporgok egy tisztáson,
hogy senki ne bántson,
hogy senki ne lásson!
Fáradt a szívem, és halkan ver nagyon,
Csak jó úgy hosszan ülni a napon,
Nézni a fákat, és nézni az eget,
A messziről kéklő nagy hegyeket,
És lesni a fájó csöndet itt belül,
Amint a könnyhúrokon hegedül.
Hallgatni: ver-e még dalt a szívem,
Meghalt talán, vagy alszik, pihen?
Vagy, mint a hernyót gubózza selyem,
Hogy föltámadjon szárnnyal ékesen?
Tud-e még sírni, könnye van-e még?
Sikoltni tud-e, ha kínok-kínja ég,
Tud-e lázongni, mint vulkános hegyek,
Ha zúg fölötte vészes förgeteg?
S altatónótát, zengőt, édeset,
Dalol-e majd, ha elterül az est,
S a kisfiú álommesére vár,
Mely aranykertből aranyszárnyon száll,
Át a nagy, fénylő mesetengeren,
A fáradt, csöndes szívemet lesem.
igen, az hiányzik, az egészséges élni akarás,
a minden bajt legyűrő erő és remény,
ami átlendít a holtpontokon, és segít,
repít tovább, amíg csak lehet,
a veszteségeket tudomásul veszi,
de oktalanul nem bánkódik, nem álmodozik,
a következő lépést latolgatja, és csak azt,
ha kell, mindent újrakezdve, más irányban
indul el sietve, tépelődés és kétely nélkül,
mint a hegyomlás, mint a kilőtt nyíl,
vakon, céljának értelmét nem keresve,
csüggedetlen bizakodással, ravaszkodva,
csak tovább, csak előre, bármi áron,
mérhetetlen önbizalommal félresöpörve
az akadályokat, a vétlen útjába kerülőket,
hátra se pillantva, a végpontra se nézve,
lépésről-lépésre eredményesen, biztatóan,
igen, az hiányzik, a makacs élni akarás
I.
A párában, a vízesés felett,
Halványan, mint egy álom,
És testetlenül, mint egy lehelet:
Az örökifjú szivárvány lebeg.
Megrokkannak a sziklák, a hegyek,
A kő mállik, az erdők sírba térnek,
Új medret tör a patak magának,
S a régit testálja a feledésnek.
Megőszül a világ.
De a szivárvány mindíg egy marad
S színei meg nem fakuló csodák.
Örökifjan és egyformán lebeg,
Halványan, mint egy álom
És testetlenül, mint egy lehelet.
Mint a művészet az élet felett.
II.
Minden lélekben van egy kis szivárvány,
Kis csapóhíd, amelyet lebocsát,
Hogy egy más lélek átjöhessen rajta, -
Ennek a hídnak hídpillére nincsen,
Ezt a hidacskát csak az Isten tartja.
Az Isten, aki a szívekbe lát.
Magas trónján a sors ül, titkos könyv kezében,
Az életkönyv ez; benne két lap a mienk,
Az egyiken borongó gyász vonúl sötéten,
A másik hajnalodva rózsaként dereng.
Ohajtom én: legyen hő kedveződ a végzet,
Hogy általolvasnod ne kelljen a sötétet!
Pápa, 1842. április 12.
Jékey Aladárnak
Én itt vagyok, akarva, nem akarva,
A végtelen vetett a véges partra.
Fekszem aléltan a sivár fövenyben
És az óceán himnuszait zengem.
Anyám, a tenger apadt, s itthagyott,
Kinek mi köze hozzá, ki vagyok?
Gazdátlan, üres ház, mire se jó,
Csak eldobni, vagy eltörni való.
Apály s dagály közt, így, időm mulván,
Várom, míg értem visszatér a hullám.
Nekem nem hazám e kietlen part,
De aki titkon a füléhez tart,
Magányban, éjben, emberektől távol:
Annak mesélek egy más, szebb világról.
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy falevél,
Mint egy fűszál, mely egyformán nyugodt,
Ha harmat száll rá, s ha rá száll a dér.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy elvesző árnyalat
Az alkony ezerszínű tengerén,
Szeretném fölszívni az árnyakat,
S magamat tőlük fölszívatni én.
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy lehelet,
Mint szél fuvalma, mely alig-alig
Borzolja fel az alvó vizeket,
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint egy tétova napsugár,
Mely jár az erdő sűrű rejtekén,
És nem keres és nem talál,
Szeretnék úgy belédsimulni
Természet - mint egy tűnő napsugár.
(S szeretném, ha mellettem elmenet,
Valaki szólna:
"Nézd, már itt az ősz,
Sárgulnak lassacskán a levelek."
És nem ismerné meg a levelet.
És szeretném, ha rajtfelejtené
Valaki a szemét az alkonyégen,
S szólna: "ezerszínű az alkonyat,
Így láttuk ezt valaha, - vele - régen."
És nem sejtené, hogy egy árnyalat
Az esti színek közt én vagyok éppen.
És szeretném, ha jönne valaki
Az erdő rejtekébe
És szólna, "nini, milyen különös:
A nap e mély homályban is ragyog."
És nem tudná, hogy az is én vagyok.)
Szeretnék úgy hozzádsimulni
Természet - mint a vén moha
A fák északos oldalán,
S nem lenni hozzád hűtelen soha.
Szeretnék úgy belédsimulni,
Mint tücsök hangja holdas éjeken,
S szeretném, ha valaki elborongna
Rajtam, mint multból zengő éneken.
S szeretnék úgy vegyülni el beléd,
Természet - mint a síri por,
Mit ezeréves hantokról a szél
Nagy-messzi tengerpartokra sodor.
Ott játszana velem egy kisgyerek,
Kicsiny kezén futnék fel és alá,
S e port, mely egyensúlyát nem leli:
Egy percig egyensúlyban tartaná.
Oly közönséges, árva kis bokor,
Körülte gaz nő, állat rátipor,
Ember véresre sebzi magát rajta,
A szitkot, gúnyszót özönével hallja.
Ő mégis rendületlen hittel várja,
Hogy egyszer égi tüzet fog az ága,
S akkor, mint írva vagyon: a hegyen,
A lángjában az Isten megjelen.
Csapong a dallam
szavak zenéje
fonódik össze
dal fakad,
rímekbe csobbant
csodákra csordult
szívemből áradt
hang-patak.
Messzire zengő
vágyat teremtő
szavakká szökkent
gondolat
csilingelése
siet a fényre
belőlem verset
bontogat.
A szépben az a legszebb,
ami leírhatatlan,
a vallomásban az,
ami kimondhatatlan,
csókban a búcsúzás
vagy nyíló szerelem,
egyetlen csillagban a végtelen.
Levélhullásban erdők bánata,
bújócskás völgy ölében a haza,
vetésben remény, moccanás a magban,
kottasorokban rabul ejtett dallam,
két összekulcsolt kézben az ima,
remekművekben a harmónia,
részekben álma az egésznek,
és mindenben a lényeg,
a rejtőzködő, ami sosem látszik,
de a lélekhez szelídült anyagban
tündöklőn ott sugárzik.
A házban, ahol az olcsó mámor vár,
A zongorához ült le valaki,
És fölsírtak sóvárgón, lágyan, tompán
A nagy Chopin holdfényes dalai.
Egymásra néztek a szegény leányok,
Tág karikára nyílt mindnek szeme,
Az idegen ujjongva zongorázott,
És mint egy álom, úgy fájt e zene.
A tánc megállott, a kacaj elállott;
Némán, fehéren állottak a párok,
És kipirult a sápadt idegen.
S a kopott szalon úgy érezte mostan,
Hogy valami bús, óriás szív dobban
A sántalábú, ócska hangszeren.
Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz,
csak amiként a fű a fához
s a csillaghoz a mécsvilág,
valamit, valamit...
Akárhonnan, akármi, csak nevessen
mint harmatos arccal réti virág,
vagy mint a gyermek anyamellen,
akármi, csak nekem nevessen...
Valamit menteni, menteni kéne
a múlt kincséből, kicsit, akármit,
szomjú zenéket, szép mosolygást
s a jó szemek meleg kis mécsvilágát...
Nem csillagot, két jó szemet csak,
sötéten át is szívbe fénylőt
s valami halk virulást...
Valamit, valamit, ami hasonlítson az örömhöz!
Aranyosan és feketén döcög
Szent Mihály lova őszi fák között.
Az emberek megnézik csendesen,
Ki az, akinek útja végtelen?
És tovább mennek, mert az élet int,
Majd egyszer ők is jönnek erre mind.
Majd egyszer, ó, de addig áll a harc
És vár a győzelem, vagy a kudarc.
Majd egyszer, ó, de addig nem lehet
Sokat időzni a halál felett.
Menni, sietni és rohanni kell,
Versenyt röpülni még a többivel.
Csak egy gyerek s egy költő, két gyerek
Bámulja még tovább a szekeret.
A költő lelkében egy húr remeg
És rajta egyszerre fölzengenek
A végtelenség és a semmiség.
A gyermek is fölsóhajt: Ó, mi szép!
Kútnak lenni volna jó
utas-itatónak,
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak.
Rigófüttynek volna jó,
lenni bár egy hangnak,
jönni-menni volna jó
akárcsak a harmat.
Rózsák mély bíborával
derűs rigócsapat
és flóta víg dalával
feszít az ifju nap.
Az élet vándorlépte
még táncos iramú,
szinte szökellve járok,
s rajtam friss koszorú.
Újult kedv koszorúi,
ti harmatszőttesek,
a légből lengtetek le
s én mind fölszedtelek -
Hány hervadt el kezemben
még dél előtt a hőn,
s volt, mit magamra vettem
a porba vakmerőn!
Rózsák mély bíborával
derűs rigócsapat
és flóta víg dalával
feszít az ifju nap -
Tündöklő lángjain hát
hamvadj el, únt ború!
A vesztett napok kínját
fedi friss koszorú.
(Rónay György fordítása)
Napról napra meglátogattalak,
drága erdő, fülledt ifjúkoromban.
Rád bíztam képzelt boldogságomat,
s való fájdalmam neked panaszoltam.
Sötét mentsváram, újra itt vagyok,
s hallom zúgását a lombrengetegnek.
Most te beszélj. Én átadom a szót.
Kín s kedv elnémult. Én már csak figyellek.
(Rónay György fordítása)
Hűs víz csobog. A templom
ragyog a ritka ködben.
Felleg jön messziről.
Felegyenesednek a füvek.
Felleg jön, fehér, mint a gyolcs,
angyalok suhannak.
Ez az áhítat ideje,
névtelen alázat.
Harmat hull,
énekelnek a hegyek és a fák,
galamb száll, lélek madara.
Ez az áhítat ideje,
ez a titkos fény ideje.
Szemünk virág, szeretetünk
világít, mint a csillag.
Félni egyre, élni vontatottan,
életünk, akár a hattyu útja,
mellyet még le sem írt a habokban.
És meghalni, titkosan elülni
mily elembe jártunk itt, ki tudja,
mint mikor hattyut látsz elmerülni: -
A vizen, mely nyájasan fogadja,
fodrozódik, elmulik alatta,
s boldogan gyűrűzik föl a hab,
míg a hattyu csöndesen kiválik,
mind nyugodtabb, tisztább és királyibb
méltósággal cél felé halad.
(Kosztolányi Dezső fordítása)
Ősz, te sokat tudsz:
mert sétálsz furcsán és hallgatagon,
s hervasztó, irgalmatlan
szomorú szemeiddel
befigyelsz minden ablakon.
Ősz, te sokat tudsz,
s tudásod soha el-nem-vehető,
mert a halottak nagy-erősek
és tanítód a temető.
Ősz, te sokat tudsz
és ajtómat ha titkon benyitod,
mellém lopózva böngészed ki,
miket szitálón, csöndesen
a papírra írok.
Ősz, te sokat tudsz,
de most nyílik a szám
s oly valamit súgok,
mit te se tudsz talán:
Most, hogy üvöltő, lázadt szél rohan
köd-váraktól köd-várakig,
van egy búsongó kis fiú,
van egy sóvárgó kis fiú, -
- ki ibolyákat álmodik.
