Vers a léleknek

Uram, ha kérsz, szeretnék mindent odaadni;
Ha adsz, szeretnék mindent elfogadni...
De ne fájjon neked, - nem is igérem, -
Hogy nem lesz könnyes a két szemem,
Amíg kifakul belőle az élet,
És szivembe vésed tövistépte Képed.

Gyümölcsös ősz, te vérző, koszorús,
én hódolója vagyok a gyümölcsnek.
Szeretem a virágok táncait,
de az érett gyümölcs mély szava bölcsebb.
Ő már a cél, a szín, a hervadás,
nyarak alusznak benne, cukrok íze,
remény, öröm, valóvá semmisítve,
ő már a vég, az állomás, a nász.
Én szeretem az égő-fiatalt,
de várva-várom a bús diadalt,
az utolsó-halálost, szomorút,
mely lelkemet tehozzád igazítja,
tedd, vérző ősz, nehéz fájdalmaimra
és életemre komoly koszorúd.

Mikor hullámzanak a sárguló vetések,
hűs erdőn szél szalad, s felzúg a lombmoraj,
kék árnnyal fénylenek levelek közt a rések,
levél tövén lila szilvát hintál a gally,

mikor a jószagú harmat megeste
lángbíbor alkonyon vagy arany reggelen,
bokrok alól ezer megbiccenő fejecske:
köszön az ezüst gyöngyvirág nekem,

mikor a szakadék mélyén neszezve táncol
s kusza álomba ejt a hűs patak,
bűvös regét susog ama tündéri tájról,
ahonnan habjai alátajtékzanak,

olyankor zaklatott szívemre béke lebben,
homlokom elsimul, s érzem egyszerre, hogy
már itt a földön is boldog, boldog vagyok,
s látom az Istent az egekben!...

/Ford.: Lator László/

Mint aki a sínek közé esett...

És általérzi tűnő életét,
míg zúgva kattog a forró kerék,
cikázva lobban sok-sok ferde kép,
és lát, ahogy nem látott sose még:

Mint aki a sínek közé esett...
a végtelent, a távol életet
búcsúztatom, mert messze mese lett,
mint aki a sínek közé esett:

Mint aki a sínek közé esett -
vad panoráma, rémes élvezet -
sínek között és kerekek között,
a bús idő robog fejem fölött,
és a halál távolba mennydörög,
egy percre megfogom, ami örök,
lepkéket, álmot, rémest, édeset:

Mint aki a sínek közé esett.

Amerre járok,
     amerre nézek,
felém susog
     a hűs enyészet,
bedőlt siroknál
     búsan bolyongok,
holdfényben úsznak
     fönn a falombok.

Amerre nézek,
     amerre járok:
egy-egy üres hely,
     egy friss sir-árok,
ma is mulatnak
     s sírhalmot ásnak!
Bohó világa
     a változásnak!

Amerre nézek,
     amerre járok,
hívnak a szőke,
     bús délibábok,
a csalfa múltból
     hiú jövőbe -
küszködve bukni
     mindég előre!

Amerre járok,
     amerre nézek,
egy új reménytől
     mindenki részeg,
s én tépelődöm
     e szép világon...
Talányos élet,
     talányos álom!...

A korhadt seregélyducok,
még azok is túlélnek engem,
s a szél, a szél, mely idelebben,
és tengerek hangján suhog.

Szólít egy öröktől való,
nem-földi hang. Nevem kiáltja.
Virághabos cseresznyefákra
holdfény csobog, ezüstfolyó.

Olyan könnyű-simának érzem
az utat: szalagzik fehéren
a sűrűben - hová vezet?

A törzsek közt fénycsóva lobban,
s a fák...mint Carszkoje Szelóban
az a fasor...a tó felett...

/Ford.: Rab Zsuzsa/

                 1

Való-e a világ körültem
     vagy tán az álom a való,
s e napsugáros, kékes űrben
     a durva hajsza a csaló?

Akkor tün el igaz világunk,
     ha reggelenként ébredünk,
s akkor igaz valónkba látunk,
     ha álmokat néz húnyt szemünk?

E vad tülekvés-e az élet,
     vagy az csak egy álcás halál,
gyötrött valónk csak akkor éled,
     ha silány rög porba száll?

Hol a hely, mely titkunkat ója,
     az égben, az ó sírokon,
s az ember, e bolygó lakója
     az éjjel, a földdel rokon?

                   2

Az élet oly csodás, tünékeny,
     száll mint az omlatag homok,
felleg, derű jár fönn az égen,
     az alkotást váltják romok.

Hajunk ma éjszin, mint a holló,
     holnapra ősz, s a sors ledönt,
minden csodálatos, leomló,
     mit hordoz hátán itt e föld.

Estente meghalunk az ágyba,
     s reggelre már mások vagyunk.
Mind változunk zokogva, vágyva
     és nem találjuk - önmagunk.

Ezer titok közt fázva, gyúlva
     botlunk, bukunk mindannyian.
Mind látomány lenn, ami durva,
     s a láthatatlan az, mi van.

Magam vagyok, rám hull a végtelenség,
a fák, a lombok ezre eltemet.
Olykor fölém cikáznak még a fecskék,
nem láthat itten senki engemet.

A táj az ismeretlen mélybe kékül,
nincs semmi nesz a lombokon, a fán,
s tűz-csókokat kapok a tiszta égtül
Én, a merész és álmodó parány.

Egyszerre az ősfélelem legyűr,
a lég üres, kihalt a szó, a hang,
s én sáppadottan fekszem itt alant.

A föld szorít, s fölém végetlenül
tágul ki, mint egy kék üvegharang,
a végtelenbe nyúló kékes űr.

Esendő voltam és beteg,
és szálltak fenn a fellegek.

Vándoroltak a kék úton,
gondolkoztam játékukon,

s szóltam: Ha én itt elveszek,
felhők között felleg leszek.

Gyöngyház- és rózsaszín hajó,
magas szelekben suhanó.

Megszólítasz: Ne szállj - maradj -
súlyos voltál, most könnyű vagy...

De én nem szállok már alább,
csak lebegek némán tovább.

Oszladozom, foszladozom,
haloványabbra változom.

Árnyékolom a kék eget
és te csak nézel engemet,
s én meg foglak tanítani,
hogyan kell szertefoszlani.

Úgy szeretnék menni,
Messze, messze szállni,
Hol örök a tavasz,
A virulás, a nyár,
Addig meg sem állni...

Úgy szeretnék menni
Napsütéses tájra,
Hol csak a lomb susog,
Hol csak madár dalol,
S nem gondolni másra...

Úgy szeretnék menni,
Föl magasba jutni,
S valamelyik kóbor
Csillaggal egy fényes
Éjszakába hullni...

JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD
Partja élénkbe ússzon
Útja felénk kerüljön
Mert fogytán indulásunk.

Jöjjön el a Te országod
Mert idegen az otthon
Félelmesek a falvak
A városok félnek.

Jöjjön el a Te országod
Mert fiókák kifordulnak
Kisdedek is pusztulnak
Magtalan az erdő.

Jöjjön el a Te országod,
Mert ráolvasni feledünk
Imánknak hegye tompa
Bizalmunk nem kél.

Jöjjön el a Te országod
Mert gyermekek riadnak
Kályhakuckóba bújva
Komoran lesnek Feléd.

Jöjjön el a Te országod
Jöjjön el a Te országod
Jöjjön már el a Te országod
Mert mire várjunk.

Jöjjön el a Te országod
Mert hely kell a kalásznak
Melyen magasba szökjön
Melyről kezedbe szökjön.

Jöjjön el a Te országod
Mert elvérzik a bárány
Oly legelőt epedve
Melyen nem öl füvet.

Jöjjön el a Te országod
Mert emberek és pengék
Az aratás hevéből
Hideg keresztre sírnak.

Jöjjön el a Te országod
Mert bitófákat nyújtunk
Tefeléd szűz magasba
Hogy valami elérjen.

Jöjjön el a Te országod
Koporsó kemény testem
Kopogtat rajta lelkem
Ki nem bír halni már.

Jöjjön el a Te országod
A lélek kebelemben
Megérett és megébredt
De nem tud megszületni.

Jöjjön el a Te országod
Jöjjön el a Te országod
Jöjjön már el a Te országod
Fiad fuldoklik bennem.

Az élet rakott asztalánál
Sokszor jóllakva laktam én,
S ha meghalok, leszek elégült
Maroknyi rög a föld ölén.

Napfényben, könnyben, csókban jártam,
Friss életek fakadtak bennem.
Betelt szemekre zárul pillám
Majdan, ha innét el kell mennem.

Nem múlok el koldusszegényen,
De úgy, mint hálás őszi estek,
Mint ünneplátott gyermek napja
S magok, kik termő földbe esnek.

 1

Gyönyörű gyömbérgyökér
Szívben terem, ajkig ér
Ajkon terem, szívbe nyit
Gondolkozz csak egy kicsit.
Ki lehetek? Ha kiejtesz
Többet tettél, mintsem sejtesz.
Vagyok dalos kalitka
Képeskönyv meg muzsika
Pergő orsó, cimbalom
Rejtő-tárna, szélmalom
Kilincs, bilincs, drága kincs
Szerem nincs, se számom nincs.
Mindenekké én válok
Mindenkit megtalálok.
Ki lehetek? Ha idézel
Feneketlen kútba nézel
Ha lefektetsz fehér ágyra
Megfelelek távol vágyra
Csengő utam illó pára
Mégis vagyok multak vára
Oldó, szerző, szerződő
Veszejtő és megőrző
Keltegető, igéző
Semmit be nem tetéző
Senki sebét nem érző
Mindennel együtt vérző.
Nem fért belém soha semmi
De belém kell mindent tenni
Nincsen ujjam, nincsen szemem
Mégis sorsodat szemezem.
Könny vagyok és nevetés
Börtön, halál, születés
Csók-zálog és csalogány
Tárt kapu és zárt magány
Koporsó és ébredés
Minden vagyok, de kevés.
Ki lehetek? Minden vagyok
Ha bennem más szíve ragyog
Ha mögöttem más nem áll
Vagyok hamvadt gyufaszál
Kevesebb a könnycseppnél
Melyet értem ejtettél
Kevesebb a fuvallatnál,
Mellyel engem fuvogattál
Szived nélkül kiaszó
Ki volnék, ha nem: a szó.

Isten, te mindenütt vagy, nincsenek utaid.
Nézz le miránk, kik vándorútra kelten
Nem tudjuk, mi az, biztosan megállni.

Isten, mindenttudó vagy, előtted nincs titok.
Nézz le miránk, kik titkok erdejében
Tétován járunk s nem tudjuk, miért.

Isten, te végtelen vagy, merő határtalanság.
Nézz le miránk, kik mindig végit érjük
Kinyújtott karunk koszorús körének.

Isten, te halhatatlan, tiéd minden öröklét.
Nézz le miránk, önvérünk lüktetése
Méri és mossa életünk határát.

Isten, te vagy a minden, kívüled semmi nincs.
Nézz le miránk. Minden kivül vagyon
Az emberszivek piros börtönén.

Isten, te önmagad vagy, azonos mély öröm.
Nézz le miránk, sok forrás fut belénk
S önmagunkhoz sohasem juthatunk.

Isten, egész vagy, tömör teljesülés.
Nézz le mi ránk, sebzett részek vagyunk
Egésszé nem érik életszemünk.

Isten, te szent szabad vagy, vétkezned nem lehet.
Nézz le miránk, minket gördít kezed
S ha hullva hajlunk, mégis vétkezünk.

Isten, Isten - feléd kérdve kiáltunk
Hadd igyuk válaszod áldott borát
"Miért"-ed balzsamát ontsad le ránk -
Ne tudjunk mást, csak hogy kellünk neked.

4

Csillagok az álmos égen
Füzér táncot járnak
Dalolják kis dalát
Eltévedt sugárnak:
Csepp, csepp, csepp, csepp, csodacsepp
Minden elmúlt élet
Angyalok játszó kezén
Gyöngyburokban éled.
Száz élet egy szálon
Egy én csodaszálán
Sorakozik sorra mind
Gyöngyfüzérbe válván.
Égi játék, földi vér
Varázsod rózsafüzér
Végtelenbe érik s ér
Mindig önmagába tér.
Szem szem után sorra éled
Minden álom életté lett
Teljesedett álom
Száz élet egy szálon...
Hát a sok szép füzért
Vajon merre rejtik
Soha el nem ejtik?
Mennyországi kertek táján
Egy-egy füzér Isten fáján
Barka csak, kit rejt az ág.
Minden apró én-virág
Isten ölében fakad
Tőle el sosem szakad.
Égi játék, sorsfüzér
Ki eltéved, hazatér...
Csillagok az álmos égen
Füzértáncot járnak.