Sötét éjben, rideg lakában,
Virraszta meddő bánatában
A dalnok egyedűl;
Mint egy koporsó, néma lantja,
Nehéz gondban fejét lehajtja,
Bús hangszerére dűl.
Mellette és körűle vannak
Romjai sok törött sohajnak,
Szárnyaszegett dalok,
Szelleme gyászos töredéki,
Fájdalma átkövült emléki...
Romok közt andalog! -
Miért nem zendül, mire hallgat,
Oh ének ifja, lantod, ajkad?
Miért így vesztegel?
Vagy szíved elfásult, kiégett -
S a szép világ bübája téged
Többé nem érdekel?
Nem lelkesülsz-e föl, ha nézed,
Tavasszal az ifjú természet
Hogyan képez, teremt?
Nem hallod-é a lomb sohajját?
És a patak csörgő morajját
Nem érted, mit jelent?
A fölkelő, a nyúgovó nap
Kietlenebb-e s untatóabb,
Mint egykoron vala?
Nem hat meg az éj szent magánya?
A holdvilág sejtelmes árnya,
S a fülmilék dala?
- "Hagyj, kérlek, itt némán epednem.
Oh, volna bár kiégve keblem
S többé ne érzenék!...
De, mint a Mózes bokra hajdan,
A dalnok-szív ég olthatatlan
És soha el nem ég.
Jő a tavasz... virágot ápol,
Mind ez, mit a hősek porábol
Fel bír éleszteni!
A lombsohaj ezrek nyögése,
És a patak gyász csörrenése...?
Könnyű megérteni.
A felkelő, az elhunyó nap
Hozott-e ma, igér-e holnap
Örömet és reményt?
S az éjfélnek van-é magánya?
Megnépesíti holtak árnya,
Felzaklatván, az éjt. -"
Dalnok, ha van szivednek búja,
S érinti azt fájdalmak ujja,
Hangot hogy mégsem ad?
Hiszen a bú mesterkezének
Verésitől a legszebb ének,
A legszebb dal fakad.
- "Haj! zönghet-é a szívnek húrja.
Midőn a bánat tépi, dúlja
S nem óva nyúl felé?
Ha durva kézzel gyönge lantod
Kemény sziklához paskolandod:
Hármonia kel-é?"
Szülötte vagy tán gyáva kornak,
Lelkedben eszmék gyulva forrnak
S nincs tárgy, kiöntened?
Tettekre híni fel a vásott
Idők fiát szent hivatásod,
Munkára költened!
- "Nem gyávaság korában éltem,
Láttam sokat, mindent megértem,
Mind a szépet, nagyot,
Miről zengett magasztos ének,
Mit följegyezvén a történet,
Csodául fennhagyott:
Láttam Marathon győzedelmét,
Spárta leányi honszerelmét,
Xerxes özön hadát
Leonidást Thermopylaeben,
És Tyrtaeust, lanttal kezében,
Buzdítni a csatát..."
Csodálatos! hát mégse szólal
Hurjaidon magasztaló dal?
A hőslakoma vár:
Csaták után, hűs mirtusz enyhén,
Nyugvó daliák közt pihenvén,
Édes a dal s pohár.
- "Csaták után, haj! nincs vidám tor,
Mit ének fűszerezne s vándor
Kehelynek örömi:
Ciprus ködében a daliák
A dalnok énekét nem hallják
- Nem értik - zöngeni!
De ő nem is zeng. Tehetetlen
Lantját letészi csüggedetten
És szíve felzokog:
Oh, ti nagyok, oh, ti dicsőek,
Félisteni régmult időnek,
Szerencsés dalnokok!
Fényes, magasztos korban élni,
Büszkén emlékezni, s remélni,
Tinéktek adatott!
Osztozni a hősnek babérján,
Vagy bús panaszt emelni sírján:
De mindig - szabadott.
Megállapítni az időnek,
A mult ködébe sietőnek,
Rohanó kerekét,
Bírván szelíd ének hatalmát,
Örökéltűvé tenni a mát
S tegnap történetét.
Tinéktek adatott, a gyenge
Lant hurjain játszani s zengve
Éltetni az erőst!
És, kit nehéz vas dönte sirba,
Az istenekkel tenni sorba,
- Feltámasztván a hőst.
És adatott vala tinéktek
Teremteni új nemzedéket
Az elhunyt sirjain;
Építni várost, Amphionként,
Hol durva kő mozdúla önként
A lantos húrjain.
Én a kifáradt küzdelemnek
Hanyatló korszakán merengek,
Szemem alátekint...
Késő, habár láttam virágát,
Biztatnom a kidőlt fa ágát:
Virágozzék megint."
(1851)
