Sziklavágásban fut a vonatunk,
Fenn napsütésben ég a kőtömeg,
S nézem, nézem a sziklafalakat:
Könnyeznek a kövek.
Hogyan? hát még akiknek kőszívük van,
Azok is tudják, hogy mi az a könny?
S nagy, mozdulatlan némaságuk árnyán
Kiserked szemükön?
Az emberkönny szégyenlős, titkolózó,
Nem is látják tán, csakis a falak, -
S könnyei ez őszinte kőfalaknak
Itt méltán hullanak...
Szivárgásukhoz bánatosan fut fel
Sárga virágú bársonyos moha.
„Ne sírj, ne sírj, nézd, virágod is lesz már,
Ne mondd, hogy nincs soha”.
S nap égeti, szellő törölgeti,
De hasztalan, a hulló könnyeket, -
A szikla sír, sír, - mint a férfiszív, mely
Egy megkövült fájdalmat rejteget.
(Forrás: Debreceni Szemle 1912. 2. szám)
