A szép őszi estékben valami
titokzatos és megható varázs van.
A fák rikító, szilaj színei,
a harsányrőt lomb a halk hervadásban,
a komorodó, fáradt föld felett
a kék ég s a fátyolnyi köd az arcán,
a le-lecsapó, borzongó szelek,
melyek mögött már tél sejlik s vad orkán,
mind hanyatlás, s mindenen ott a tűnt
élet szelíd mosolya, búcsufénye -
az, amit embernél úgy nevezünk,
hogy: a fájdalom fenséges szemérme.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
