Bár fészkem én a völgybe raktam,
néha mégis elfog a vágy
érezni az élő magasban
az ormok légáramlatát:
óh, lelkünk hogy szomjazza itt lent
a széljárta, friss csúcsokat,
s hogy szeretne eldobni mindent,
ami földi és fojtogat!
Elnézem, mily nagy, mily örökszép
tornyok, tömegek, oszlopok -
üdítő harmat és hűvösség,
mi róluk hozzánk lesuhog.
S mikor jegükön szűzi fények
kettőzik a nap záporát,
égi angyalok lába lépked
a szikrázó gleccseren át.
/Ford.: Szabó Lőrinc/
